Mindenki, aki eddig csalódást okozott, mindenki, aki valahogy nem úgy jött össze, mint ahogy én gondoltam, rögtön eltűnt az életemből. Én akartam így, azt hiszem, ha tudat alatt is, de mindig taszítottam a kiszámíthatatlan embereket. Féltem. Féltem a csalódástól, attól, hogy most én sérülök, és nem ők. Féltem újra felállni, és beismerem, hogy nagyon félek az emberektől. Valahogy mindig is azt gondoltam, hogy ha én nem jól csinálom, akkor ne is csináljam sehogy. Nem próbáltam megjavítani, nem erőlködtem azon, hogy most aztán megváltozom, és jó leszek. Próbáltam ugyan más lenni, és akartam, hogy elfogadjon mindenki, de nem hittem benne igazán. Nincs olyan ember, akit mindenki szeret. Ez az egyik legnagyobb igazság, amit mindennap el kell mondanom magamban, mert enélkül tényleg elhiszem, hogy mindent én rontok el.