arra gondolok, hogy mennyire kételkedtem benned, meg ebben az egészben, hogy kerestem a hibákat, a tökéletlenséget, aztán meg rájöttem, hogy épp így tökéletes minden, hogy valójában saját magamtól féltem, meg attól, hogy ha újra kötődöm, te csúnyán összetörsz. végül meg begyógyítottad a sebeim, nevetést csempésztél a napjaimba és megtöltötted lényeddel a szívem, lassan, csendben, kedvesen. már mindenhol vagy, a város macskaköveiben, a mozgólépcsőkben, a botlásaimban, a szavaimban, a szobám polcán egy bögrében, mindenben. szóval ölelem magamban ezt az érzést, két kézzel, szorítva, meg téged is az apró kezeimmel, ha mellettem ülsz. nézem a szemed, meg a furcsa pontot benne, forgatom a kezeid és szimatolom az illatod szótlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése