Ha képes vagy szeretni valakit, onnan fogva nincs tökéletes szabadság. Mert nem lehet. Feladod a szabadságod. Lemondasz róla. Valami jobb kedvéért.

Vannak jó pillanatok, de túl gyorsan tovaszállnak.

Nem a jövő tartogatja a legnagyobb meglepetéseket, hanem a múlt, amit egész életünkben nem győzünk felidézni.

Azt akarom, hogy minél jobban eltollak magamtól, te annál inkább húzz vissza.

Az ember, akit a sors melléd rendel, soha sem akkor jön el, és soha sem úgy, ahogy várod. Lehet, hogy nehéz megtalálnod a benne rejlő kincset. De ő az, aki vigyáz rád és talán ő lesz az, aki megérinti a megérinthetetlent. Aki örökké szeret és elenged, ha kell. Egy napon ráébredsz, hogy minden múlandó és nincs ehhez fogható..

És ha elveszíted önmagadat, két választásod marad: vagy visszatalálsz ahhoz, aki voltál, vagy örökre elveszíted. Mert néha kívülről kell nézned önmagad, hogy eszedbe jusson, milyen akartál lenni, és hogy ehhez képest milyen ember lett belőled.

Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ... Csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.

Örülj neki, hogy fáj a szíved, mert az arra utal, hogy szeretsz.

Az a legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne.

Van mikor egy ember olyan vonzalmat ébreszt bennünk, hogy mikor a közelébe vagyunk, elgyengülünk és az eszünk harcol ellene, de tagjainkban érezzünk azt a mérhetetlen vágyat iránta, ami elöl hiába menekülnénk, hisz úgy sem tudunk, mert a szívünk diktál, és az akarat már mást is mond.